Hova tartozol?

Nem szeretem egyedül érezni magam, mégis muszáj elszakadni a fősodortól.

Bármilyen témához nyúlok, bármivel kapcsolatban verődünk össze beszélgetni, közös nevezőre jutni, mindig a pólusok húzása a legerősebb. Baráti csevelynek indul, de pillanatokon belül kirajzolódik, mely témák mentén vagyunk megoszthatók, megosztottak.

Azt látom, az INGAELMÉLET minden fronton működik. Feltűnő, hogyan akar az ember mindig az aktuális rendtől elszakadni, lehetőleg minél messzebbre. Ez remek, a változás hozza a fejlődést. Az aktuálistól, a változást kérő állapottól elrugaszkodva általában elkoppanunk a túlsó falig, majd vissza az ellenkező irányba. Hogy mikor születtél, mikor nyílt ki az értelmed, figyelheted, honnan - épp merrefelé tart a világod, merre száguld épp az inga. De azt csak sejteni lehet, hol a fal, ahol koppanunk.

Csak egy példa, iskolaválasztás. Vagy a poroszos rendben hiszel, vagy a korlátok nélküli szabadságban. De mi van, ha nem találod a magad megnyugvását egyik szélsőségben sem?
Következő példa, kisállattartás. Vagy mindened a kutyád, vagy szívtelen vagy, akár láncra is vernéd? Miért nincs más út?
Következő, párkapcsolat. Lehetsz önmegvalósító, karrierista amazon, vagy palacsintaszagú feleség, aki alárendelődik, szolgál, lemond az álmairól, karriervágyairól.

Miért mindig a pólusokon a leghangosabb a tömeg? Miért kell valahova tartozni, valakikkel feltétlenül egy platformon lenni? Ezt a társadalom várja el? Vagy az ismerősök, a környezetem? Persze, a közösséggé szerveződés, a közösséghez tartozás egyik tényezője hogy egyetértsünk dolgokban. De nem tudnánk úgy szeretni egymást, hogy nem vonulunk be azokba a bizonyos álláspont-kalitkákba? Aki nincs velünk, az ellenünk…??

Nem szeretném szívtelen gazdának érezni magam, mert Bundi kinti kutya volt. Télen-nyáron. Nem akarok magyarázkodni, hogy amikor nagyon hideg volt az éjszaka, persze bent aludt, tiszta őrület, ezt már a szemöldökráncolók miatt teszem hozzá, miért érzem fontosnak, hogy elmondjam?

Szeretek feleség lenni, odaadni magam. Első kérdésem, mit tehetnék, hogy a férjem boldog legyen. A gyerekekkel hasonlóképpen, kérdés nélkül magam elé helyezem, ami nekik fontos. Ezzel már az álláspont-kalitkában vagyok? De nem akarok benne lenni, mert ott, bent, egy tucat egyéb szempont szerint is odatartozónak kellene lennem, ha valamiben állást foglalok, az élet többi dolgában is megjósolják, mit képviselek.

Szeretek gondoskodni, viszont tele vagyok vággyal, hogy megvalósítsam a munka, karrier fronton a terveimet. De nem akarok örök lelkiismeretfurdalásban vergődni, nem tűröm, hogy nekem szegezzék, minek szül az ilyen.
Ambíciózus hangomat hallatva persze máris a másik póluson találnám magam, ahol a párkapcsolatukkal nehezen boldoguló, szingli, vagy épp családtagjaikat tányérként pörgető zsonglőrök érik el szakmai sikereiket, de bocs, ebben a végletben sem akarnok otthon lenni.

Tudnánk olyan bölcsek lenni, hogy legalább néhány alapvetésben merjünk a józan eszünkre hallgatni?

Nem, semmiképp nem lemondani akarok dolgokról, épp ellenkezőleg, mindent akarok. És hiszem, hogy lehetséges, ha az első lépést befelé teszem meg. Ha a kapaszkodóimat nem kívül, hanem belül keresem. Nem abba az irányba indulok, ahol a leghangosabb, a legtisztább, a legegyértelműbb utat mutatják. Márpedig minden véglet elég hangos, válassz, ide, vagy oda.

Inkább merem vállalni az egyediségemet, a megismételhetetlen Zsuzsiságomat. Hogy szeretek gondoskodni, de nem vagyok világbajnok a konyhában. Hogy kint alszik a nagy bozontos, de alkalmasint bejön, és amikor olvasok, mellém heveredik. Hogy a nevelésben a korlátokat kapaszkodóknak tekintem, de ne legyenek túl szorosan a gyerekeim körül. Nem sorolom.

Igen, jól érzed, ez mutatvány. Ehhez olyan női minőség kell, amiben kibontakozik a párját támogató, de önmagáról le nem mondó nő. Aki beleáll a dolgaiba és elfogadja, hogy minden az övé lehet.
Szakmai beteljesülés, boldog párkapcsolat egyszerre.
Ehhez nem megváltozni kell, inkább felébreszteni az igazi nőt.