Odaadás vs. önfeláldozás

Éljük az ambíciónkat, nem engedjük el a hívást.

 

De mi van, ha mindkettőnk sikere - külön-külön és együtt is -, lehetne még kerekebb?

Mi  van, ha el lehetne engedni a "vagy dolgozom, vagy támogatok" modellt?

 

Szemléletváltásra hívlak. Ha a MI fontosabb, mint az ÉN, külön-külön is és együtt is sikeresebbek leszünk. Hiszen nemcsak jók vagyunk, hanem támogatva van az utunk!

Ha mindketten a MI közös életünket építjük és nem saját külön gesztenyénket kaparjuk, csodás életet alkothatunk. Saját tehetségemet a közös célra fordítom és a párom ugyanígy építkezik.

 

De hogy lehetek ebben biztos? Mi a garancia arra, hogy számára is fontosabb a MI, mint az ÉN? Nem veszélyes ez az önfeladás? Ez nem vakhit és önfeláldozás? Hol születik az a bizalom, aminek hiányában biztos, hogy nem merjük beleengedni magunkat a nagy közösbe?

 

Hogy lehet ide eljutni? Hogy érheted el, hogy ne érezd egy baleknak magad, és ne mindig azt lesd, vajon a másik mit tesz a közösbe?

 

Ugye te is tudod, hogy nem lehet elvárni semmit. Hogy először adunk. Sőt, másképp mondom. Nem először adunk, hanem csak az adással foglalkozunk. De ha a félelem csírájában megmérgez, ha nem vagy biztos abban, nem fognak-e kihasználni, megette a fene az egészet. Félelemből nem lehet élni. Adni kell magad akkor is, ha még semmit nem kaptál. A kérdés legyen mindig ez: “Én mit tehetek kettőnkért?! Én mit tehetek azért, hogy a másik boldog legyen?” Ha mindkettőtöknek ugyanez a motivációja a mindennapokban, mindenetek megvan!

 

Ám a nő, ha igazi, nem hebehurgya fruskaként odaadó. Nem mindenkinek és nem bárkinek. A bölcsességünk abból fakad, hogy intuitív szívünkkel fel tudjuk mérni, kivel engedjük megteremtődni a MI-t.

 

Ez a bölcsesség, ami fejleszthető. Meg kell tanulnunk igazi nőve válni, akinek örömöt jelent odaadónak lenni, és akit örömmel hordoz tenyerén a társa.

Akinek, és akivel működik az élet.